7

A Vörös kolostornál
Augusztus havának 4. napján, délben

VÖRÖS KOLOSTORNAK Tallinn egy szerény külsejű, egyemeletes házát nevezték a Kovácsok kapujától kelet felé vezető, a városfal tövében megbújó keskeny utcácskában, ahol a városi tanács jóváhagyásával és a város népének örömére néhány egyedülálló asszonyszemély nagylelkűen kínálta bájait a férfiaknak. Nem volt még a földkerekségen olyan nagyobb, jelentős város, amely meglett volna ilyen intézmény nélkül, így hát nem lehetett meg Tallinn sem, ez a csorba kiküszöbölhetetlen volt, mert ahogy nem egy szentatya elismerte, ha nincsenek kurtizánok, akkor a hús vétke minden kezdeményezést felemészt.

Mikor az Antwerpen városából származó kereskedő, Cornelis de Wrede ezen az augusztusi napon megint csak azon kapta magát, hogy a Vörös kolostor felé tart, arra gondolt, hogy két olyan dolgot is tesz, amitől anyja, apja és bácsikái óva intették volna. Veszélybe sodorja a családi vállalkozást, és egy kurvát szeret.

Az első kérdés egyébként egyszerűbb volt, mert Cornelis meg volt róla győződve, hogy amit tesz, az helyes és szükséges, és hogy épp ezért küldték őt ebbe a távoli Tallinnba. Ha egyedül vagy, egyedül kell döntéseket hoznod és felelned értük. Cornelis nem félt a felelősségtől, kész volt vállalni, ha a helyzet rosszra fordulna.

A másik ügy már keményebb diónak ígérkezett. Apja Antwerpenben kinézett számára egy kifogástalan családból származó menyasszonyt, egy jólnevelt, erényes és mindennek a tetejébe szemrevaló kisasszonyt. Egy antwerpeni kereskedő lányát, aki ráadásul hetedik gyermekként látta meg a napvilágot, ami biztosíték volt arra, hogy a nők ebben a családban szülnek, úgy, ahogy az meg van írva, és a leányzó széles csípője és nagy, bimbózó keblei a de Wrede nemzetségnek is hosszú jövendőt ígértek.

Ám Cornelis ezen a nyáron rádöbbent Tallinnban, hogy egyetlen más nőt sem szeretne az ágyába egy Hilde nevű szajhán kívül, aki a Vörös kolostorban fogadta a férfiakat, és szívesen beleegyezett Cornelis ajánlatába, hogy felhagy a kurválkodással, a biztonság kedvéért elzarándokol Aachen városába, és ciliciumot visel, majd ilyenképp bűneitől megtisztulva Cornelis szülei elé járul, és…

És hogy innen hogyan tovább, azt Cornelis de Wrede még nem tudta. Ezután jön majd a neheze, mert apja hajthatatlan, erős akaratú férfi lévén egy ilyen házasságba semmiképpen sem egyezne bele, legalábbis első próbálkozásra biztos, hogy nem. A továbbiak viszont attól függnek, hogyan boldogul Cornelis legfontosabb tallinni feladatával. Ha ezt sikerül teljesítenie, talán apja még afölött is hajlandó szemet hunyni, hogy fia egy volt kurtizánt vegyen feleségül.

Külhoni kalmárként Cornelisnek Tallinnban csatlakoznia kellett a Feketefejűek Testvériségéhez, így jobban elboldogult, sokkal könnyebben köthetett ismeretséget és üzletet a városiakkal.

Különös egy társaság volt a feketefejűeké. Az ide tartozó fiatalemberek közül sokan hozzá hasonlóan külhonból érkeztek, német városokból vagy Burgundiából, de volt, aki Svédországból vagy Rigából. Többségben voltak azonban a helyi kereskedők fiai, azok, akik még nem nősültek meg, nem voltak városi polgárok, és nem vezettek önálló vállalkozást. A feketefejűek szoros kapcsolatot ápoltak a domonkosokkal, azok Szent Katalin-templomában céholtárt tartottak fenn, hatalmas lakomákat csaptak, és harci játékokat szerveztek, céhházukban kocsmát üzemeltettek, és ők tűntek a város legvidámabb társaságának, tisztelték és számon tartották őket, jó viszonyban voltak a Nagy Céhhel, a városi tanáccsal, sőt még a lovagrenddel is, amely ezen a vidéken uralkodott. már amikor épp nem a püspökökkel háborúzott. A feketefejűek nevéhez egy régi titok is fűződött, valami nagyon kellemetlen, amiről nem szívesen beszéltek, és amit többségük csak mások elmondása alapján ismert. A söröskorsó mellett Cornelis mégis kiszedett cégtársaiból egyet s mást. Vagy egy évtizeddel azelőtt történhetett, mikor a Feketefejűek Testvérisége még fiatal volt, és egy Kölnből érkezett bizonyos Clawes Freisinger állt az élén. Valójában ez a Freisinger volt az, aki életet lehelt a céhbe, a régi, de szinte csak nevében létező testvériséget egyesítette a Nagy Céh fiainak társaságával, és a feketefejűek neki köszönhetően váltak azzá, akik most is voltak. Ám ezután Freisinger eltűnt a városból, hogy hová vagy miért, azt senki nem akarta megmondani, talán nem is tudták. Néhányan azt hajtogatták, hogy Freisinger még biztosan visszatér egyszer Tallinnba, mert van itt egy kis elintéznivalója, valakiért bosszút kell állnia. Aztán volt itt még valami ősi rejtély, amiről a jelenlegi feketefejűeknek fogalmuk sem volt, de ami Freisingernek kis híján az életébe került. És mindebben szerepe volt Tallinn patikusának, Melchiornak, aki leleplezett egy bűncselekményt. Az a patikárius egyébként is furfangos fickó hírében áll, gyilkosságok felderítésekor pedig állítólag különösen jól vág az esze.

Ezt az embert szemmel kell tartani, határozta el Cornelis.

Ekkor azonban már a Vörös kolostor előtt állt, szíve vadul vert, tenyere izzadt. Aznap nem is evett még rendesen. Szolgálók, parasztok, zsákkészítők és más effélék haladtak el mellette, néhányan kárörvendő pillantást vetettek rá. Váratlanul felpattant a bordélyház ajtaja, és pompás vörös kalapban egy nemesember lépett ki rajta, aki bizalmatlanul mérte végig Cornelist. A kalap igencsak drága mulatság lehetett, Tallinnban kevesen hordtak ilyet, annál többen Flandriában, igen, ott volt divatban, a tehetősebb városi polgárság ilyenben páváskodott. Ez az ember talán Greyssenhagen lehet, a város környéki vazallus, ugrott be de Wredének. Kissé meglepte, hogy ez az előkelő úr is bordélyba jár, de hát mindannyiunknak meglehet a maga kis szórakozása. A város ellenezte, hogy házas polgárok és a papság tagjai a nyilvánosházat látogassák, de a lovagrend hűbéreseire Cornelis tudomása szerint nem vonatkozott ilyesfajta tilalom. A lovag még egy gyanakvó pillantást vetett a flamand kalmárra, majd a Kovácsok kapuja felé vette az irányt.

Valójában Cornelisnek ekkor épp egy másik, egy valódi kolostorban lett volna dolga, a szent nővérek és Szent Mihály apácakolostorába kellett volna ellátogatnia, hogy kipuhatolja, van-e valami alapja annak a beszélgetésnek, melynek előző nap volt fültanúja a Kovácsok kapuján túli kocsmában, ahol Dorn, a városi bíró egy toronyparancsnok halálát ecsetelte:

– Olyan volt az ábrázata, mint aki kísértetet látott. Erre mit hallok Melchiortól – szegény Grote benézett a patikába is, és mikor Melchior gyanútlanul megkérdezte, hogy talán csak nem látott a toronyparancsnok úr kísértetet, az halálra rémült. Mintha tényleg látott volna valami síron túlit, irgalmazzon nekünk a Szent Szűz…

Ezek voltak a bíró szavai, melyek hallatára Cornelis egészen libabőrös lett. Ki kell derítenie, mi lehet ebben az igazság, el kell mennie oda, ahol a toronyparancsnokot utolérte a halál.

Ebbe a kolostorba is egy kísértet után kutatva csöppent Cornelis először, Magdalena, a kurtizán után nyomozott, aki azt híresztelte, hogy kísértetet látott, aztán belefulladt a kútba. Ez még tavasszal történt, ekkor lépte át első ízben a Vörös kolostor küszöbét, leszurkolta a szükséges összeget, hogy választhasson a fogadására összegyűlt lányok közül, ekkor esett pillantása először a hirtelenszőke Hildére.

A nő szemében játékos tűz lobogott, vidám volt, kedves és csábító, és bár Cornelisnek eredetileg nem állt szándékában egyetlen kurtizánnal sem ágyba bújni – vagy legalábbis ezzel áltatta magát abban a pillanatban minden kétsége eloszlott, és kisöpörte fejéből a jövendő hitvese iránti hűséget. Nem is gondolt akkor már semmire, még az előtte álló feladatra sem, amivel apja megbízta, mikor Tallinnba küldte, fizetett, és Hilde szobájába vezettette magát, ahol egy tetűrágta szalmazsákon kívül más bizony nem volt. Hilde lassan lecsúsztatta válláról az ingét, ott állt előtte anyaszült meztelenül, egyenes, a fehérségig világos haja vállára omlott, kicsiny, hegyes mellei cirógatásért esedeztek, széles csípője várta az ölelést, simára borotvált szemérme pedig csókok áradatát követelte. Alacsony növésű volt, vagy egy fejjel alacsonyabb Cornelisnél, és birtokában volt mindannak, amit egy férfi megkívánhat egy nőtől. Még fogai is hófehéren csillogtak, nem úgy, mint a kurtizánok többségének. Hogyan került Hilde a nyilvánosházba, Cornelis előtt rejtély maradt. Hilde három különböző történetet mesélt erről, melyekben csak az volt a közös, hogy mindez gonosz emberek lelkén szárad, akik kárát kívánták, és örökségéből kiforgatták, mert korántsem lehetetlen, hogy Hilde egy gazdag gróf leánya a tenger túlpartjáról. De a bosszú és az igazságtalanság megtorlása – talán nem épp ezek álltak olyannyira közel Cornelis szívéhez?

Attól a naptól fogva Cornelis teljesen meg volt babonázva, minden héten szakított időt, hogy betérjen a Vörös kolostorba, ahol soha egyetlen más lányt sem választott. Tallinnban kiépítette kapcsolatait, kalmárokat keresett, akik vidékről gabonát hoztak, amit ő fölvásárolt, hogy aztán Flandriába továbbítsa, orosz kereskedőkkel üzletelt, akik tudták, hol lehet olcsón prémet kapni, és olyanokat is, akik flamand kelmét, üveget vagy fűszert vettek tőle. Ügyes ember volt, sok dolga akadt, de egyik héten sem felejtette el felkeresni Hildét valamilyen ajándékkal, egy hajtűvel vagy valamilyen nyalánksággal. Lassacskán elkezdték tervezgetni a jövőt. Cornelis titkos menyasszonyaként magával szerette volna vinni a lányt Antwerpenbe, és Hilde azt kérdezte, hogy ott majd viselhet-e ékszereket és prémeket, amit Tallinnban nem tehetett meg, akkor sem, ha kapott ilyet. Ezek után az ajándékok mellé annak az ígéretét is megkapta, hogy Flandriában majd hordhatja őket.

Előző héten Cornelis de Wrede alkut kötött a Vörös kolostorral, hogy kiváltja onnan Hildét, előre kifizeti érte a koszt-kvártélyt, ha a lánynak többé nem kell más férfiakkal hálnia, és amint Cornelis elintézte tallinni ügyeit, magával viszi.

Álom volt ez, amit nem lesz könnyű megvalósítani, de az emberek vajon nem épp álmaiktól vezérelve vitték-e véghez mindig életük legfontosabb tetteit? Hildéért magas árat kértek, ez a pénz pedig nem Cornelisé volt, hanem apja és bácsikái kereskedelmi társaságáé, mégis megígérte, hogy leteszi az összeget.

Ahogy átlépte a ház küszöbét, az intézményt vezető vénasszony ravaszkás mosollyal üdvözölte:

– Az úr ma igazán korán érkezett – károgott reszelős hangján, és förtelmesen vigyorgott hozzá. – Nem is vártuk.

– Hol van Hilde? – kérdezte Cornelis.

– Ó, Hildécskének vendégei vannak… – válaszolta a vén boszorkány utálatos kuncogással. – Orosz kereskedők. Többen szerettek volna egy lánnyal hálni egyszerre, egyikük már járt korábban Hildécskénél, most pedig vele voltak a barátai is, jaj, hát milyen gyakran jutnak ők el ide, Tallinnba.

Cornelisnek véres ködfüggöny ereszkedett a szeme elé, keze görcsbe rándult, és kis híján magától megindult a vén satrafa torka felé. Hangja elcsuklott, nem kapott levegőt.

– De hiszen megegyeztünk! – kiáltott föl végül. – Én pedig megtiltottam, megtiltottam, hallod-e, te vén kurva, megtiltottam, hogy más férfiakkal háljon!

– Jaj, ne haragudjon már ennyire az úr! – felelte a szipirtyó, riadtan hadonászva. – Az úrnak nincs oka aggodalomra, így is jó vásárt csap Hildécskével Flandriában, még vagy tíz évig kitart mostani szépsége, akár püspökök is szívesen hancúroznának vele, úgy bizony! Szép summát fog az úr kapni érte.

– Megtiltottam! – üvöltötte Cornelis torkaszakadtából.

– Ó, hát ugyan mit tilthat meg az úr, ha egyszer Hildécske maga akarta, hiszen neki is meg kell keresnie a betevőjét. Az orosz kalmárok szépen fizetnek, mi pedig csak nem fogjuk meglesni, mit is csinálnak ott egyszerre annyian…

Cornelis ellökte magától a vénasszonyt. Már rohant volna Hilde szobájába, mikor rádöbbent – még a féltékenységi dühroham közepette is rádöbbent –, hogy valójában ő sem szeretné látni, mit művel Hildével egy csapat szőrös, mosdatlan orosz kereskedő. Ebben a pillanatban egyszerre maga előtt látta apját, ahogy ujját intőn fölemelve így szól hozzá:

– Minden szentekre, fiam, talán nem figyelmeztettelek, hogy a szajha mindig szajha marad? Csak a pénzed kell neki, nem egyéb.

Így hát megállt a bordélyház tágas előterében, és ekkor már tudta, hogy csúnyán átverték.

Nem azért küldték Tallinnba, hogy a helyi kurvákból önzetlen nőket varázsoljon, más céllal érkezett.

– Az utolsó fillérig visszafizetsz nekem mindent! – sziszegte a rémült banyának. – Máskülönben a városi tanács tudomására hozom, hogyan űznek orosz kereskedők szodómiát ebben a házban a te jóváhagyásoddal.

– Az ég szerelmére! – sápítozott a vén csoroszlya.

– Pontosan! – erősítette meg Cornelis, és hozzátett néhány szaftosabb flamand kifejezést. Hegyeset köpött, és bevágta maga után az ajtót. Hilde iránt érzett szerelme úgy szertefoszlott egy pillanat alatt, mintha soha nem is lett volna. Más az ő feladata Tallinnban.

El kell mennie az apácakolostorba, utána pedig fel kell keresnie azt a boszorkányt, aki megidézi a holtak szellemét.